Egy álomvilágot teremt Csokonai magának ebben a versben, ahol boldog lehet, ahol szeretik, ahol megfáradt vándorként megnyugvást talál a magány istenasszonyának társaságában. Most feltalálom, majd elvesztem Lillát s belső nyugalmamat. Ha látom őtet, felhevűlnek Rabbá-esett érzéseim; Ha eltávozik, hanyatt dűlnek Tornyodzó reménységeim. Imádandó kegyes képének Mindennap temjénezhetek: De egy nyájas kis istennének Tekintetére reszketek. Erről bátorít, arról ijjeszt A tisztelet s a szerelem; A szív emel, az éj lesijjeszt. Óh, csiklándozó gyötrelem! Lelke kegyes; de negédjétől Ójjatok, irgalmas egek! Szava nyájas; de egy nem-jétől, Mint a haláltól, rettegek. Szeme, mint élet csillagzatja, Boldog napra hív engemet; Mégis, mint a villám, meghatja És öszverázza szívemet. Édes mézharmattal kecsegtet A nyíló rózsa ajjakán: De hátha még halált csepegtet Szívemre, hogyha meg nem szán? Óh, értem teremtett szép lélek, Hogy szívem ki nem önthetem! Tőled reménylek, tőled félek: Terád van bízva életem.
Így szerelmi költészetében is azt látjuk, hogy a versekben szereplő nőknek alig van individualitásuk, egyéni arcuk – bárkik lehetnének. Nem véletlen, hogy a költő simán ki tudta cserélni Rózsi nevét Lillára, amikor kötetet állított össze: számára ugyanis természetes volt, hogy a század nagy kérdéseire keresse a maga válaszát (hiszen filozófus-században élt! ), így szerelmes versei is elsősorban költői programjának alkotják részét, s csak másodsorban konkrét élmények lírai feldolgozásai. Ezt két dolog is bizonyítja. Az egyik, hogy a Lilla-versek egy része készen volt már (vagy készülőfélben volt), amikor Csokonai megismerkedett Vajda Juliannával. A másik, hogy Csokonai – aki az öröm poétája akart lenni, szembehelyezkedve a szomorúság költőivel – még a szomorúság, sőt, a kétségbeesés megéneklésére is a derűt, örömöt kifejező verszenét használja (jól látható ez A Reményhez c. költeményben). A különös az, hogy itt, A boldogság című versben viszont ennek fordítottját figyelhetjük meg! Vagyis a vers közvetve elárulja, hogy a költő, bár boldogságról ír, nem volt tökéletesen boldog a költemény írásának idején – mi lehet ennek az oka?