A házasságkötés után alig egy évvel Olaszország lerohanja Albániát; a király és a királyné újszülött gyerekükkel együtt szöknek át a görög határon, s ettől kezdve száműzetésben élnek. A második világháború után az albán kommunisták még az emléküket is igyekeztek eltörölni, de Géraldine és fia, Leka, megérte Enver Hoxha uralmának összeomlását. Visszatértek Tiranába, és a királyné ott halt meg nyolcvanhét évesen. Joséphine Dedet szabad hozzáférést kapott a királyné levelezéséhez, és sokat beszélgetett vele és húgával. Személyes hangú, ugyanakkor alapos portrét fest egy különleges asszonyról.
Szívszorító életrajzi könyv, amely nemcsak a magyar születésű Apponyi Géraldine és férje, I. Zogu albán király életének hiteles és magával ragadó krónikája, hanem egyúttal egy megrázó 20. századi történelmi-politikai tablókép is. Apponyi Géraldine arisztokrata családban született, albán királyné lett és több mint hatvan évet élt száműzetésben. Joséphine Dedet személyes hangú, ugyanakkor alapos portrét fest erről a különleges sorsú asszonyról, aki az idén ünnepelné századik születésnapját.
Történetmesélés céljából jó rész a királlyal való megismerkedése, azaz a körülmények, hogy szóba jött, hogy menyasszony-jelölt lehessen. Az odautazás, a szilveszteri bál leírásánál már sokkal inkább magunk előtt láthatjuk a "magyar fehér rózsát", és magával ragad a sztori az eljegyzés kihirdetéséig, de még az esküvő leírása is megragadó volt. Hogy királynéként hogyan érzett, miket tervezett, szinte semmit nem tudunk meg. Belső világáról úgyszintén semmit. Mint egy fagyos jégszobor, olyan maradt a szememben Géraldine. Biztosan nem ilyen volt, de a könyv miatt nem lehetett közel kerülni hozzá, az egész mint egy érzelmi sivárság, meghatározhatatlan maradt. Az sem világos, Dedet milyen indíttatásból lett az életrajzírója. Szívesen olvastam volna arról, hogy milyen volt a kapcsolata a fiával. Valahogy ez a szál is elvarratlan maradt. A menekülés, a háborús évek leírása viszont pontos korrajz. Hogy mit éltek/élhettek át a civilek, átérződik, mert a szökni kényszerült királyi család sem volt biztonságban.
Életrajzi témájú, és történelmi könyv egy sikeres nőről – már régen kiszemeltem, mert szeretem az ilyen típusú olvasmányokat. Sajnos viszont nagy csalódás volt ez a kötet: egyetlen pozitívum, hogy megismertetett az albán történelemmel, melyről ezidáig nemigen tanultam, és nem is mélyedtem bele túlságosan. Bár – mint ahogy az egyetemes, de magyar történelemmel kapcsolatban is – voltak hibás adatok, gondolom, az albán történelem leírása sem hibátlan. Ennek ellenére örültem, hogy megismertetett eme országnak a múltjával. "Géraldine, Egy magyar nő Albánia trónján". A könyv címe arra az időszakra utal, amikor még az albán trónon foglalt helyet, de valójában pont ez az időszak nem lett túlzottan részletezve. Mintha csak egy lábjegyzet lenne. A diszharmonikus, kicsit összecsapottnak tűnő írói munka mostohán mutatja be így a királyné életét. Olyan apró részleteken csámcsogott hosszan, ami lényegtelen volt, a fontosabb, érdekesebb részek pedig sokszor kifejtetlenül a levegőben maradtak. Éppen emiatt nem volt lebilincselő olvasmány, többször kizökkentett, untatott, fárasztott.
Sokszor több oldalt kihagytam, előrelapoztam, mert mindenről volt már szó, csak magáról Géraldine-ról nem! A túlzott precizitás azzal kezdődött, hogy rögtön részletes családfát mutat az olvasóknak, és több oldalon keresztül olvashatjuk Géraldine nagyszülei, valamint szülei történetét. Mire végre arról kezd szólni a könyv, aki a címadó, már sejtettem, hogy ebből nem lesz egy lebilincselő olvasmány. Nem lenne gond, hogy E/3-számban íródott a könyv, de a típusú elbeszélés teljesen elszeparálta magát a főhőst az eseményektől. Mintha maga is csak egy külső szemlélő lenne. Nem jó így lecsupaszítani egy szereplő adottságait. Hogy hogyan érzett, miként gondolkodott, még a magánlevelezések és a királynéval való személyes beszélgetések idézése sem tudta feltárni a belső tulajdonságait. Ezt azzal igyekszik ellensúlyozni a szerző – elég sután –, hogy Géraldine báját, vidám és lendületes személyiségét az amerikai felmenőknek tudja be, és ezt sokszor megemlíti. Amúgy ezek a magánlevelezések, feljegyzések, és az interjúkból kiragadott részletek sokszor nem illettek a szövegkörnyezetbe, még ha éppen alátámasztás céljából is kerültek oda.
A nagy kulturális különbségek ellenére hamarosan beilleszkedett az udvarba és nagy népszerűségre tett szert a népesség körében. A házasságkötés után alig egy évvel Olaszország lerohanja Albániát. A király és a királyné kétnapos fiukkal szökik át a görög határon, és innentől kezdve száműzetésben él. A II. világháború alatt 1944. március 19-én Zseri nővérét, Virginiát – unokabátyjával, Apponyi Györggyel együtt – zsidók megmentése miatt otthonukból elhurcolta a Gestapo, először az Astoria szállóba, majd onnan Mauthausenbe szállította őket. Innen egy rokon szabadította ki őket azzal a trükkös feltétellel, hogy saját birtokán fogja majd családtagjait internálni. A lányok öccse, a fiatalabb gróf Apponyi Gyula 1944 őszén hal meg a német hadsereg elleni összecsapások során Franciaországban. A mohamedán Ahmet Zogu 1928-ban nyilvánította magát királynak, 1939-ben az olasz megszállás elől külföldre menekült családjával (Görögországba, majd Franciaországba, végül Angliába). Zogu 1946 januárjában formálisan is lemondott az albán trónról, majd rá egy hónapra Faruk egyiptomi király meghívására népes családjával együtt Alexandriába költözött.
Hogy merre jártak, hol voltak, nagyon pontosan megtudhatjuk, bár ezt néhány mondatban is össze lehetett volna foglalni. Zog király halálával pedig a történet is sitty-sutty véget ér, pontosan ide kerül a néhány mondatba összefoglalás, mi lett utána a királynéval. No és erre jut eszembe. Talán a fordító hibája is, vagy a szerkesztőé, de egy ilyen patikás kiadó egy ilyen témájú könyvnél nem tudom miért engedi meg a "minidráma", a "valóságos idegrohamot kapott" (tessék?? ) és hasonló szőrszálhasogató, pongyola stílusú szóhasználatot.