Mindegyik filmjében fellelhető ugyan a társadalom kritikája (szóljon az politikáról vagy akár vallásról), elsődlegesen mégis az egyénről és ez egyént megszabó hatalmi viszonyokról készít portrékat. Szereplői minden ideológiától függetlenül lehetnek nevetségesek, tiszteletre vagy sajnálatra méltók – ezt példázza az a tény, hogy az Egyesült Államokban készített filmjeinek figurái is részben egy sajátos rendszer, de nagyobb részben önmaguk alakuló "termékei". A Száll a kakukk fészkére cselekménye egy elmegyógyintézetben játszódik. Egy újabb rendszerben, ahol megkérdőjeleződik az elmebetegség és a deviancia falhoz csapott és rács közé zárt egyértelműsége, és képlékeny masszaként formálódik a rendező keze között. Jack Nicholson, színészi karrierje egyik csúcspontjaként McMurphy szerepében börtönből "száll (alá)" az intézetbe, és belülről kezdi el csipkedni a fehér vakolatú rendszert. A gyönyörű az egészben az, ahogyan az intézet finommechanika-működtette szerkezete meg-megbillen a benne lakók mozdulataitól és a bennük megcsillanó potenciáltól.
Ahogy erre mi magunk is rájövünk a film során, onnan kezd az egész érdekes lenni. Ken Kesey regénye és maga a film is egy általam már nagyon sokszor újra és újra átgondolt dologra próbál meg rájönni, majd végül elgondolkodtató következtetéseket levonni. Kezdjük az elején, vizsgáljuk meg az emberek gondolkodását. Az, hogy minden ember más egy tény, méghozzá egy olyan tény, ami mára már általánosan elfogadottá vált. Azonban ha valaki egy kicsit is másabb az elfogadott másnál, akkor egy speciális esetről beszélünk, ami kezelésre szorul. Rendben, fogadjuk el ezt a gondolkodásmódot. Viszont ami ezután történik, nevezetesen ahogy ezeket a speciális eseteket kezelik, az már messze nem logikus vagy emberséges számomra. Mi más lenne a megoldás, minthogy az ilyen különleges, nem dilis embereket zárjuk össze egy idegen és steril épületbe, ahol mintha állatokról lenne szó, úgy kell alkalmazkodniuk a bejáratott napirendhez. A film talán legmegrendítőbb pontja az, amikor kiderül, hogy a kezeltek jelentős része önszántából tartózkodik az intézetben, ugyanis szent meggyőződésük, hogy ők nem állnak készen a kinti életre.
" A terem egyik falánál ülnek a Hevenyek, akikhez még mindenféle reményt fűznek az orvosok – csülköznek az asztalon, meg kártyatrükköket próbálnak, hogy levesz ennyit meg ennyit a csomagból, aztán hozzátesz ennyit meg ennyit, s a végén a kezébe marad a megbeszélt kártya. Billy Bibbit cigarettát próbál sodrani, Martini körbejár, és mindenféléket kiszúr a székek-asztalok alatt. A Hevenyek sokat mozognak. Vicceket mesélnek egymásnak, és a markukba röhögnek – soha senki hangosan el nem nevetné magát, mert rögtön itt volna az egész vezérkar noteszokkal, kérdésekkel –, meg aztán leveleket írnak elrágott kis ceruzavégekkel. És fújják be egymást. Néha valamelyiknek kicsusszanik a száján egy olyasmi, amit inkább megtartott volna magának, erre az egyik kollégája föláll mellőle, ásít egyet, odabattyog a nővérek figyelőablakához, ahol a nagy osztálynaplót tartják, és beírja, amit megtudott – a Főnéni szerint ez a gyógykezelés hasznát szolgálja, de én már tudom, hogy az osztálynaplóba csak gyűlik-gyűlik a rovása az embernek, és aztán egy szép nap fogják s viszik át a Főépületbe, és rekondicionálják, vagyis adnak a formájának.
Danny DeVito, Jack Nicholson, Brad Dourif A filmnek a legfontosabb mondanivalója, hogy egy ember lehet akármilyen antiszociális a való életben, ha bekerül egy olyan másik világba, ahol nála csak sokkal szerencsétlenebb emberekkel van körülvéve, akkor ki jöhet belőle az érző lény. Lényegében ez a karakter meg akarja változtatni azokat az embereket, akikkel együtt kénytelen élni, önbizalmat akar nekik adni, erőt, hogy szembeszálljanak az elnyomók ellen. Ám az elnyomók ebben a szituációban sokkal erősebbek, mint ők maguk. A kórház alkalmazottai lényegében diktatúrát alkalmaznak. Így ez a történet egy diktatúrában élő társadalomra is ráhúzható, és mint minden elnyomó hatalomban, itt is vannak lázadók, olyan emberek, akik nem nyugodnak ebbe bele. A film egyáltalán nem látványos, talán mert sokkal inkább színpadi előadásnak íródott, és ezen a koncepción Milos Forman rendező sem változtatott sokat. Lényegében az egész történet csak a pszichiátrián játszódik, sőt annak társalkodójában. Bár egy pár perc erejéig a film elején és közepén az elmegyógyintézet udvara is látható, de ez is nagyon kicsi és szűk tér, hatalmas kerítéssel körülzárva.
Banditaa 2018. július 24., 17:22 A könyv az egyik kedvencem, mindig is az lesz. Végre megnéztem a filmet is és meg kell mondjam, hogy majdnem olyan jó, mint a könyv. Jack Nicholson egyszerűen zseniális, de a többi szereplő is fantasztikus. Azt sajnáltam, hogy kimaradtak dolgok a könyvből, mert pl. a végkifejlet is érhetőbb lett volna. Egyedül Ratched nővér nem stimmelt, itt már-már szimpatikus figura volt (annak ellenére, hogy itt is voltak húzásai), és nem derült ki, hogy ez az egész valahol McMurphy és a nővér harca, pontosabban azé, amit képviselnek. piciszusz 2016. március 6., 09:24 Kihívás miatt néztem meg, de amúgy is kellett egyszer már látnom ezt a filmet. Csak annyit tudtam róla, hogy könyvadaptáció, mindenki nagyon odavan tőle és gyogyiban játszódik. De nem nagyon tudom hova tenni a filmet egyelőre. Tetszett is, meg nem is. A színészek közül nagyon sokat felismertem: a fiatal Danny DeVito-t, a fiatal Grimát a Gyűrűk urából (:D), az álmos/szomorú szemű palit, meg a dilis professzort a Vissza a jövőbe-ből és persze a zseniális Jack-et, viszont mindenki nagyon jól játszotta a rá osztott szerepét, még a pszihós nővér is.
Az "Intézet"ben a fasiszta diktátorokat megszégyenítő kegyetlenséggel a Főnéni uralkodik az Osztály elmebetegei felett. A nagyon különböző egyéniségű ápoltak engedelmesen belesimulnak a Házirend és a Ratched nővér megszabta keretekbe. Amikor Randle Patrick McMurphy megérkezik hozzájuk – akit egy büntetés-végrehajtó intézetből szállítottak az elmegyógyintézetbe -, megváltozik a helyzet. A csavargó hamar az ápoltak hangadójává válik, így az Osztályon egy kiválóan működő diktatúra gépezetében pillanatnyi zavarok keletkeznek. A csavargó nemcsak a saját sorsával törődik, hanem érdekli, hogyan bánnak a többiekkel. Ő maga egy pillanatra sem alkuszik meg, folyamatosan provokálja a Főnénit, lázadást szít az embertelen diktatúra ellen. Egy időre sikerül is felráznia az apatikus, vegetáló szerencsétleneket. Közben a regény elbeszélője is megszólal, az élete újra értelmet nyer McMurphy hatására. A kilátástalannak tűnő harc során a betegek szempontjából apró győzelmek és vereségek váltják egymást. A Főnéni egy – a betegek számára szervezett – kollektív hajókirándulás után zárt osztályra csukatja McMurphyt és Serteperte Főnököt.
Elektrosokkos kezeléssel igyekeznek megtörni őket sikertelenül, idővel visszakerülnek az osztályra. Az osztályra becsempésznek a betegek két örömlányt, beavatják az ügyeletes ápolót, és nagy iszogatás, szórakozás veszi kezdetét egészen hajnalig, amikor lebuknak. A Főnéni szemrehányást tesz, és megfenyegeti az egyik félénk, dadogós beteget (Billyt), hogy elárulja a tettét elnyomó anyjának. Beküldi az orvosi szobába, beszélgetésre, de Billy várakozás helyett talál egy szikét a szobában, amivel elvágja a torkát. A Főnéni McMurphyt hibáztatja az öngyilkosságért, aki ezért rátámad a Főnénire, és letépi róla a ruhát, szorongatja. Bosszúból a Főnéni elintézi, hogy McMurphyn lobotómiát végezzenek. (Kivágva agya egyik részét, vegetáló élőhalottá változtatják. ) A regény elbeszélője, Bromdem úgy érzi, nem méltó McMurphynek így élnie tovább, hogy a Főnéni évtizedekig mutogathatja majd a testét tanulságul: "így jár, aki ellenkezik". Valamint, ha McMurphy tudatánál lenne, ő sem akarná ezt a legkevésbé sem, ezért Bromdem "felszabadítja": egy párnával megfojtja, ezután McMurphy által eltanult dolgoktól megerősödve meg tud szökni az intézetből.. Itt a vége a cselekmény részletezésének!